Egyetemről hazautazól, mert az magétól értetődő.
Anyád azt mondja: Szeretlek. (Soha nem mondta 20 évig!)
Ölelget (Soha nem ért hozzám. Most olyan, mintha megerőszakolna.)
A kedvencedet főzi (olyan fanatizmussal, ami megriaszt)
Evés közben a hajadat simogatja. Nem eszik, csak bámul.
Most már értem, mit jelent, hogy "legelteti valakin a szemét". És rossz. Ülsz a szobában, odaáll az ajtóba és néz. "Gyönyörködik". Csak épp ez olyan, mintha a vágásra váró disznóban gyönyörködne: "Beérett! Betakarítás!"
Ha mondasz valamit, istenít.
Abban a havi 3-4 napban amit egyetemistaként otthon töltesz vigyorog, mint a vadalma. Végülis annyi időt kibír (azokon a napokon is többynire alszik). Előtte folyamatos frusztrált idegesség volt 20 évig, és nem bírta palástolni, de rájött, hogy ha tovább riogat vele, akkor te is elhagyod.
De ha valamiben elrontod a színjátékot, például megkérdezed, miért bámul, akkor robban.
Összességében félelmetes. Jobb volt, amíg csak egyérelműen dühös volt a világra.
Ennél még az öngyilkossági "kísérletei" is őszintébbek voltak.
Az apám az autóba menekült mindig is.
Az állomásra menet elsóhajtozza, milyen nehéz anyámmal, mostanra tiszta neurotikus, de "nem hajlandó segítséget kérni" - és nekem sajnálnom kell. Kéretlenül zúdítja rám a családtörténetet, ami 20 évig teljesen tabu volt. Persze minden története azt támasztja alá, hogy anyám már gyerekként is beteg volt. Apám meg mártír és csak azért szánja rá az egész életét, mert hát milyen ember az, aki otthagy egy beteget (burkolt célzás neked).
