Passzív Agresszív

Idézetek jönnek a netről:

"A passzív-agresszív személyiségzavarral jellemezhető emberek többnyire ingerlékenyek -- könnyen megsértődnek, mindent provokációnak vesznek. Viselkedésükben gyakran az ellenséges öntudatosság és a bűntudatos megalázkodás váltakozik -- mindenben hibát találnak, nem hajlandók együttműködni, elégedetlenkednek, de rendkívül dependensek."

Innen

Ez kicsit ezoterikus megfogalmazás, de amúgy igaz:

Gyanús jelek

Legkönnyebben az önmagadon észlelt kellemetlen tünetek segíthetnek abban, hogy meglásd beszélgetőpartneredben az energiavámpírt. Ha egy bizonyos emberrel együtt töltött idő után gyakran tapasztalod az alább felsorolt jelek valamelyikét, joggal gyanakodhatsz.

Fizikai tünetek

• Fejfájás.

• Alvászavar.

• Gyomorpanaszok.

• Általános kimerültség.

Ha családtag, én még hozzátenném a szorongást és az enyhe pánikbetegséget is.

A passzív-agresszív eetében az egész élet egy zéró összegú játszma. Ha valaki jól érzi magát, azt csak más rovására teheti. Ha tehát jól akar lakni boldogságból, a másét kell megszereznie.

A következő afféle munkahelyi csetepatékról szól, de próbáld meg behelyettesíteni egy egész életútra. Megtettem a szülaimért, de abban senkinek nem lesz öröme...

A passzív-agresszív személyiségzavar a személyiség, sőt voltaképpen a magatartás megnyilvánulásának a zavara; hosszan tartó, "krónikus" állapot. Az ebben a zavarban szenvedő személyt a követelményekkel szembeni passzív ellenállás jellemzi. Látszólag eleget tesz a kívánalmaknak, de valójában "passzívan" ellenáll azoknak.

Innen

Alapja lehet a bizalomban és a szeretetben való csalatkozás, mely konfliktus feloldatlanul kíséri végig az egyén életét. Igen fontos lehet kialakulása szempontjából a kritikát nem tűrő autoriter szülői nevelési stratégia, amely miatt az egyénnek gyermekkorában nem állt módjában közvetlen formában kifejezni véleményét, önállósági törekvéseit, negatív érzéseit vagy haragját – a szülői autoritás ezeket valamilyen módon lehetetlenné tette. Ez, az akkor egyetlen, következmények nélkül maradó ellenállási mód nem ritkán meghatározó személyiségjegyként rögzül, és személyiségzavart szül, mely – pszichoterápia hiányában – végigkíséri az egyén egész életét.
A belső negativizmus nemritkán bármilyen elvárásokat „megszállhat” – azonban ez a legtöbb dologra kiterjedő nem a legritkább esetben a konkrét tárgyból eredő következmény, sokkal inkább a pszichésen tartósan traumatizált gyerekkor eredménye. A passzív-agresszív viselkedés az élet minden területét átszőheti, az egyén ezzel a viselkedéssel saját önmegvalósítása útjába is rendre akadályokat gördít: „maga alatt vágja a fát”.
A nem ebben a személyiségzavarban lehet túlzottan gyakori, inadekvát nem csakúgy, mint vállrángatós, morgós, méltatlankodó igen, sértett „na jó” vagy „nekem mindegy” is, vagy éppenséggel olyan hangos és egyértelmű igen, melyet az egyén későbbi cselekvéssel egyáltalán nem támaszt alá.
A passzív-agresszív személyiségzavar negativizmusa elsősorban az elvárásokkal szemben nyilvánul meg, az attitűdöt főképp tekintélyszemélyek képesek mozgósítani: különösen gyakori az autoritással szembeni állandó ellenkezés, kritika és szembenállás, illetve a mindenre kiterjedő fundamentális elégedetlenség, pesszimizmus és cinizmus egyaránt. A hangulati élet passzív-agresszív személyiségzavarban labilis, a belső élmények megfogalmazása nehézkes, az ilyen emberek mentalizációs képessége fejletlen.
Ebből a speciális negativizmusból szinte egyenesen következik a sikertelenség, az el nem ismertség: az egyén keserűen tapasztalja, hogy nála gyakran jóval szerényebb képességű embertársai is sokkal előbbre jutnak – ez pedig csak tovább fokozza az elutasítottság -és szerencsétlenség-érzést.
Énképük ambivalens, az éretlenebb megküzdési stratégiák miatt jellemző a tehetetlenség, kilátástalanság érzése – vagyis a tanult tehetetlenség.
A passzív-agresszív személyiségzavarban a gyenge, alulfejlett megküzdési stratégiák okán jellemző lehet az impulzuskontroll-zavar: mivel pedig az acting-out-ok ellenségesek, a környezetből rendre büntető magatartást váltanak ki, az egyénből pedig valamiféle mártír-életérzést.
A frusztráció hatására kialakuló rendszeres és inadekvát indulatrohamok rombolóan hatnak személyes kapcsolataikra, és mivel nem képesek sem értelmezni, sem kezelni konfliktusaikat, ezzel csak tovább rontják pszichés életminőségüket.
A passzív-agresszív személyiségzavarra igen jellemző hangulati instabilitás gyakran vezet depresszív tünetekhez, mely kezelése során jó esetben kiderül az alapprobléma, és ez elvezetheti az egyént olyan pszichoterápiába, melyben megnyílik számára az út egy kiegyensúlyozottabb élethez. A negativisztikusnak is nevezett személyiségzavar gyakran mutat átfedést a határeseti személyiségzavarral, mely kezelésében szintén a feltáró-és mentalizációs pszichoterápia vezethet eredményre.

A passzív – agresszív személyiség fő jellemzői

• „érthetetlen” módon elfelejt megbeszélt dolgokat, találkozókat, eseményeket, stb…

• „valahogy megfeledkezik” fontos feladatokról, határidőkről, kötelességekről

• nem ritkán a kívülállók szerint szabotálja a munkát, lusta, link, megbízhatatlan

• ha valaki számon kéri, ellenségessé válik, mondván: az a valaki pikkel rá és csak kötözködik

• gyakran panaszos, elégedetlen

• úgy érzi, környezete nem érti őt

• másokat hibáztat problémáiért

• ingerlékeny

• ha nem kedvel valakit, semmiféle pozitív tulajdonságát vagy ötletét nem hajlandó elismerni

Egyetemről hazautazól, mert az magétól értetődő.

Anyád azt mondja: Szeretlek. (Soha nem mondta 20 évig!)

Ölelget (Soha nem ért hozzám. Most olyan, mintha megerőszakolna.)

A kedvencedet főzi (olyan fanatizmussal, ami megriaszt)

Evés közben a hajadat simogatja. Nem eszik, csak bámul.

Most már értem, mit jelent, hogy "legelteti valakin a szemét". És rossz. Ülsz a szobában, odaáll az ajtóba és néz. "Gyönyörködik". Csak épp ez olyan, mintha a vágásra váró disznóban gyönyörködne: "Beérett! Betakarítás!"

Ha mondasz valamit, istenít.

Abban a havi 3-4 napban amit egyetemistaként otthon töltesz vigyorog, mint a vadalma. Végülis annyi időt kibír (azokon a napokon is többynire alszik). Előtte folyamatos frusztrált idegesség volt 20 évig, és nem bírta palástolni, de rájött, hogy ha tovább riogat vele, akkor te is elhagyod.

De ha valamiben elrontod a színjátékot, például megkérdezed, miért bámul, akkor robban.

Összességében félelmetes. Jobb volt, amíg csak egyérelműen dühös volt a világra.
Ennél még az öngyilkossági "kísérletei" is őszintébbek voltak.

Az apám az autóba menekült mindig is.

Az állomásra menet elsóhajtozza, milyen nehéz anyámmal, mostanra tiszta neurotikus, de "nem hajlandó segítséget kérni" - és nekem sajnálnom kell. Kéretlenül zúdítja rám a családtörténetet, ami 20 évig teljesen tabu volt. Persze minden története azt támasztja alá, hogy anyám már gyerekként is beteg volt. Apám meg mártír és csak azért szánja rá az egész életét, mert hát milyen ember az, aki otthagy egy beteget (burkolt célzás neked).

Egy házasságot egyben tartani, amikor a felek gyűlölik egymást - bűn a gyerek ellen.

Tudom, hogy nagyanyáink szinte már kegyetlen társadalmi bölcsessége, hogy a házasság a gyerekért van napjainkban is él és virul, de ez egyszerűen kegyetlen ebben a formában. Ha a házasság eleve nem szerelemről szólt, akár még igaz is lehet. De ahol vannak benne érzelmek is, ott lehet benne gyűlölet.

Ha az elvált szülők gyereke csak azért vinnyog, mert elváltak, az csak hallotta valakitől, hogy neki most rossz. Az igazi baj akkor van, ha emiatt valamelyik szülőjét nem látja, vagy ha a szülők tovább fúrják egymást válás után is.

Na most képzeld el, hogy fúrják egymást - de nem válnak el. Mindkettőnek te vagy a személyes szövetségese egy hidegháborúban és kérhetetlen logikával elemzik neked a másik megbocsáthatatlan hibáit.

Te mindig mindkettőnek igazat adsz és sajnálod. Lánygyermekként apádat kicsit jobban sajnálod.

Anyám egyértelműen beteg, legalábbis depressziós már 50 éve, apám viszont az Áldozat. A mártír anyám oltárán. Bár mindig drukkoltam, hogy váljanak el, 8-9 évesen még emlékszem, hogy sírva könyörögtem nekik, sosem váltak. Rám hivatkozva. Bele a pofámba. Sőt, most azt állítja, hogy én beszéltem le róla.

Nekem tökéletes lett volna, ha legalább nem találkoznak és egyenként kell kezelni őket. Bár mindig árulás volt az egyik ellen, ha a másikat hallgattam és nem védtem meg, de inkább leszek én "áruló" (rossz érzés), minthogy elkeserítsem őket azzal, hogy ellentmondok (még rosszabb, plusz még utálnak is).

Most fizetnem kell azért is, mert együtt maradtak. Énértem.

Pedig nekik elévülhetetlen szerepük van egymás életében. Ez nélkülem is így van.

Anyámnak apám a terhe, aki sosem lett olyan gazdag, mint a Hufnágel Pisti, aki most vízvezetékszerelő, és talán egyszer még látta is anyámat messziről (nem vagyok meggyőződve a romantikus vénájáról, az egy élvezet-forrás és az élvezeteket anyám elutasítja). Anámy már kiskoromban megígértette velem, hogy gazdaggá teszem. Én meg megígértem, attól mindig kicsit boldogabb lett.)

Apám mindenfelé eladósodik. Nem iszik vagy kártyázik, egyszerűen nem tud nemet mondani és több kezességet vállalt el, mint ahány iwiw-barátja van. Egy-kettő derült ki az évek során, nem csoda, hogy anyám állandóan ki volt borulva. A környéken apám keresett messze a legtöbbet (legálisan), így ideális áldozat volt minden félig ismeretlen pióca számára. Nem tudot nemet mondani. Amit a banki ügyintéző nem nyalt be (most nincs pénzem, de jövő hónaptól isten bizony fogom tudni fizetni a törlesztőt) azt apámnak kellett elrebegni. Neki valahol hízelgett, hogy végre ő a nagyfiú - meg hát félt, hogy ha nemet mond, nem fogják szeretni. Mindig mindenkit fuvarozott A-ból B-be, segített költözni, kerti munkákban, ügyintézésben, mindenkitől vett életbiztosítást, aki betévedt és egy kurva aloe vera ügynököt vagy amway-árust nem bírt ürs kézzel elküldeni. Még valaki azt hinné, hogy nem futja rá. Meg hát szegénynek nincs munkája, ügynökként rossz lehet neki.

Érdekes, ha valaki tényleg megengedheti, az pirulás nélkül mond nemet. Aki nem, az szégyelli és inkább vesz. "Majd csak valahogy kinyögjük" - szokta mondani, amikor az ügynök végre lelép egy egész estés nonszensz után.

Egyszer azt mondta, hogy ha lenne pénze, olyan szép új bogárhátút venne nekem. Egészen el voltam mosva, hogy ő ENNYIRE szeret. És vigasztaltam, amiért nem tud venni semmit.

Nekem már nem volt szívem beállni a sorba, amikor a szívességeket osztogatta. Minden irányból húzták (vagy ha nem, akkor úgy tett) és én voltam az egyetlen, aki szerette volna kímélni. Mert ő az a típus, aki szinte szemmel láthatóan görnyed és öregszik a terhei alatt. Amiről most már tudom, hogy van másoknak is.

Ez akkoriban nem akadályozott meg abban, hogy szinte a pánik határáig, szívdobogásig szorongjam magam érte. Ha szembe jött volna valamelyik kihasználója, biztos nekitámadtam volna - és valószínűleg csak kiderült volna, hogy nem is úgy van minden, ahogy apám otthon előadta.

16 évesen dolgozni kezdtem, mert már kajapénzt is féltem tőle kérni reggelenként. Adott volna, csak a szívem szakadt meg, mennyire nem volt neki sem.

18 évesen egyetemre mentem és végig dolgoztam mellette. Ha maradt, szívesen odaadtam. Minden csepp diákhitelt felvettem és dolgoztam is úgy 30-32 különböző munkát az 5 év alatt. Pénzt nem kértem, csak hogy ne terheljem még jobban.

Én nem vagyok olyan, aki egy mártírtól még kér. Nem is csoda, hiszen engem arra neveltek, hogy a mártírnak mindig adjak. Mint ők...

De adni sem szeretnék egy olyan embernek, akinek úgyis csak kiéneklik a szájából. Persze, van közte saját adósság is, biztos. És a szívem szakad meg. De én sem keresek olyan rettenetesen sokat (most épp semennyit), hogy egy lyukas hordóba szórhatnám bele.

Anyám is belebetegedett.

Én meg nem vettem észre, hogy a jó rendőr (az apám) valójában elég sokat hazudik. Nem kétlem, hogy el is hiszi egy részét. Meg hogy az egésznek valami egészen mély és zavaros "szeretet" van a mélyén. (Csak szerintem a szeretet nem a másik kihasználásáról szól, sem érzelmileg, sem anyagilag. Kizárja azt.)

Ha felelősségre vonom, hogy hová lett megint a pénz, szórja a hamut a fejére és hazudozik, hogy valahogy a körülmények, az emberek rosszindulata és az ő naivitása és jóakarata így együtt már megint áldozatul ejtették. Igen, elismeri, hogy bűnös, de nem tehet róla.

Kezdek arra hajlani, hogy a butaság és a naivitás sem ártatlan dolog. Valaki másnak valahogy mindig fizetni kell érte.

Arról meg, hogy mit keres a házasságban, mikor egyszer már gyakorlatilag összeköltözött valaki mással, arról magának is hazudik. Ezzel nem is illik zavarni. Ez az élethazugsága. Ha elveszed tőle, öngyilkos lesz. Megsemmisül. (Vagy beismeri, hogy 50 év elszállt, de sebaj, a maradék majd jobb lesz.)

Szóval a jó rendőrnek is kell a rossz rendőr. Mindent rá lehet fogni. És én meg fizetek.

A passzív-agresszív szereplővel szemben nem lehet győzni. Ha bekeményítesz, az is csak neked rossz. Te leszel a smasszer, a kegyetlen gyermek, ő meg egyre ártatlanabb, tehetetlenebb, az igaztalanul eltaszított, szenvedő szülő. És ő ezt is élvezi, a maga kitekert módján.

Nem dirigálhat

Sok passzív-agresszív hozzátartozó számol be arról, hogy a PA egyre csak meg akarja mondani a tutit. Minden csak róla szól. Az, hogy tökéletesen én-centrikusak, az én esetemben is hasonló. (Anyámnak szülés-napja van, amikor nekem születésnapom. Én ugyan nem veszem komolyan a születésnapokat, sosem ünnepelt érte senki, de ezen fennakadtam.)

Ami nálam más, hogy az én esetemben soha nem dirigálhattak. Még egyjegyű koromban én lettem a családban a "szülő", az egyetlen "felnőtt". Minden tanácsom kőbe vésett igazság, a gyerek mindig igazat mond, apám valami könnyes pátosszal tekintett rám, mint egy madárjósra, akinek a szájából csak igazság csordogál.

Szóval nálunk a dirigálás nem merült fel, mert szilárdan megerősítette mindenki, hogy a családban messze én vagyok a legokosabb. (Frászt. Az anyám az, de neki jobban kifizetődött egész életében tettetni az elesettet.)

Nem mártírkodhat

Ha megpróbálod leleplezni a mártírságot.

Ehhez már nettó kegyetlennek kell lenni. Ráaádsul olyan ez, mint a mazochistának a büntetés, de tényleg. Nem győzhetsz, csak neki fonsz a feje fölé glóriát. Minden alkalommal, amikor emlékezteted rá, hogy mártírkodik, beleszaladsz.

Két kimenet van: 1) Elmagyarázhatja, hogy neki tényleg sokkal rosszabb és hogy őt már annyi szenvedés érte, stb. 2) Bocsánatot kér, megalázkodik és néz rád nagy szemekkel, hogy nyilatkoztasd ki, mitől lehetne boldogabb. "Mester, mondd, mit tegyek, mondjad még! Még!"

Mondanom sem kell, hogy hiábavaló szájkoptatás. Hogy az ő hozzáállásával van a baj, nem az egész világgal, az nyilvánvaló. Mindenkinek rossz valami, csak valaki nem dörzsöli be folyton, nem emlékezteti rá minden ismerősét minden nap és úgy általában: talál valamit, amiért él. Ezt senki más nem teheti meg helyette. A gyerek pláne nem teheti meg a szülőnek.

Mindenesetre ha megpróbálod megakadályozni, hogy mártírkodjon, nem érsz el semmit. Mintha felpofoznád a mazochistát, hogy hagyja abba. Ő a te sajnálatodra gyúr, ő szánalmasságban világbajnok, ebben az olimpiai számban nem kérdőjelezheted meg az elsőségét. Ő hibátlan és ő a legtehetetlenebb. A leggyengébb.

Olyan nemesen hangzik, hogy ő csak a gyerekéért él, de ez a legundorítóbb dolog, amit a gyerekével tehet. Hogy ráterheli a szülei boldogságát (holott nekik is volt 50 évük, hogy próbálkozzanak), hogy a gyerek minden teljesítményét a saját áldozata eredményének tekinti. És hogy a gyerek egész életével neki tartozik. (Szó szerinti idézet.)

Mikor lesz ennek így vége? Minden generáció leszopatja ezzel az utána következőt? 

Neki szüljek gyereket, mert 50 éves korára megszerette a gyerekeket / vagy csak hogy belemászhasson az életembe a baba ürügyén. Mondjak el neki mindent, hogy büszkélkedhessen, szürnyülködhessen, véleményt alkothasson, sóhajtozhasson, szemet forgathasson, neheztelhessen. Mert ha nem mond semmit, a gyereke akkor is tudja, hogy mit gondol.

A PA gyereke egészen profi abban, hogy megpróbálja kitalálni, mit szeretne a szülője. Muszáj neki, a csendes agresszor nem mondja el, mi baja.

Az emberek ugyanezért néznek szappanoperát, hogy "történést" lássanak. És rajtad keresztül nagyon is tud élni. Ami azért rossz, mert saját magának zéró élete van. Nem volt nagy áldozat, soha nem akart semmi különösebbet. Így viszont most benyújthatja a számlát. (Emlékszünk? A PA ad ingyen mindefélét, amire nincs szükséged, aztán követeli az ellenszolgáltatást, mikor a legkevésbé adnál.) Csak éppen olyan mohón szívja ki a te életedből az összes nedvet, hogy belebetegszel.

Információ-hiány

Ez az egyik legnehezebben megfogható része az egésznek. Ha egy akármilyen szülőt információ nélkül tartasz, remegni kezd az idegességtől. Nem, az nem elég, hogy jól vagy. nem azt akarja tudni. Hanem mindent.

Igazából az nem is jó, ha minden rendben. Sokkal nagyobb szolgálatot teszel, ha problémás vagy. Neki ez egy win-win szituáció. Ha baj van veled, panaszkodhat. Ha jól megy, kéri a részét. (Hiába érzed úgy, hogy az ő hatása ellenére lettél akárki, erről soha senkit nem fogsz meggyőzni.)

Hülyén hangzik, de miután elszabadultam tőlük, a legfontosabb számomra, hogy ne tudjon rólam semmit. Nem akarom az ő szemével látni magam - mert az ugye bele van égetve az agyamba, miről mit gondol. Nem akarom, hogy véleményt alkosson, hogy megrágja és kiköpje a rólam szóló dolgokat. Ha tudom, hogy tudja, elkezdem az ő fejével nézni a dolgot. És az bizony semminek nem tesz jót.

De ha valamiről nem tud, azt nem nézem az ő szemével. Nem mondok le róla, nem veszítem el így is, úgy is. Nem a rossz oldalát nézem, tudok érte lelkesedni.

Nem lehet semmiért lelkesedni, ha úgy nézed a világot, mint ő. A világ egy végtelen forrása a sérelmeknek. Csak elég éles szemmel kell nézni és megtalálod benne az sérelmet, amit valakivel megpróbálhatsz visszafizettetni.

Igen, azt hiszem ezért bánt, hogy tudja.

A boldogságom energiaforrás neki, de valahogy az én rovásomra. Nem velem egyszerre örül, hanem tőlem veszi el. Biztos rossz beidegződés ez nála. Sosem próbált meg saját jogon boldogsághoz hozzájutni, mert azt nem szabad. A gyereken keresztül, az teljesen legitim. Áldozatért áldozat, szenvedésért szenvedés. Az élvezet nem megengedett, mert az csökkentené a nyomást a gyerekén a visszafizetésre. Ez valami beteg találmány, társadalmi körbetartozás és soha senki nem ad neked igaza, ha ki akarsz törni belőle és egy egészséges, nem követelődző kapcsolatot kialakítani. Nála az élvezet valaki másnak a leszívása, amikor annak jó kedve van.

Gyakran látok másokat, akik hasonlóan berzenkednek, hogy kiszolgáltassák az életüket a szüleiknek. Nincs mire hivatkozni, hogy miért nem szeretnéd, hogy tudja. Semmi szemmel látható károd nincs abból, hogy tudja. Nem tesz semmit, mit panaszkodsz? Max forgatja a szemét, sóhajtozik, vagy veled lelkesedik. Ez a tranzakció valahol a háttérben zajlik, amit nem lehet bizonyítani.

Ha anyám velem lelkesedik valamin, hirtelen elmúlik az örömöm. Nem bánnám én, ha örülne, de nem azt érzem, hogy boldog. Ő hangsúlyozottan AZ ÉN BOLDOGSÁGOMNAK ÖRÜL. Nem az örömforrásnak, mert az úgyis hiábavaló, az úgyis elvész, elmúlik, csak átmeneti.

Nem vagyok hálátlan, tényleg, de az a szépen virágzó mandarinfa nem az ő érdeme. Márpedig amikor odalép mellém örülni, úgy tesz, mintha ezt is tőle kaptam volna - neki tartozom érte.

Ráadásul úgy tesz, mintha azt az örömforrást ő maga nem tudná boldogsára fordítani. Mintha én kellenék hozzá, hogy befogadjam, örüljek, ő pedig tőlem veszi el a már előre megemésztett boldogságot. Mintha ő vak lenne és csak én látnék.

Szóval az információ-hiány. Kihozza belőle az aktív agresszív személyt.

Hirtelen teljesen nyilvánvaló lesz, hogy mire megy ki a játék. ÍGY nem tud rajtad fogást találni. Persze, előveheti az aggódó szülőt, de mint mondtam, aggodalomra semmi ok nem volt. 

Ha egy PA szülőtől megvonod a láthatás jogát, elkezd nyomozni utánad. Minden ismerősödet megkeresi és előadja a szenvedő szülőt, aki csak meg akarja menteni a lányát. Mert hideg és önző vagy, de mégiscsak az ő lánya = szeret téged. (Mert az ugye evidens, hogy az anyában szüléstől halálig tart az oxitocin hatása, vagy valami geneikai oknál fogva automatikusan szereti a gyerekét. Főleg, ha valaki látja. Vajon ha nem az lennék, bevallaná végre, hogy nem bír elviselni?)

Változatos esetekben meggyőzi a saját barátaidat, hogy csatlakoztál egy szektához (mert ott kell a családdal megszakítani a kapcsolatot - kezdem érteni, miért lehet vonzó egy szekta), alkoholista lettél (mert legutóbb a vacsoránál ittál bort is), mert szenvedsz csak még nem tudod vagy mert meg akar menteni a kárhozattól. Mert meg akar menteni a gyűlölettől - nem nekem vannak problémáim a bigott vallásossággal, kezdem azt hinni.

Ha egy PA nyomoz utánad és fenyegetőzik, azt csak érted teszi.

Mert ha elveszed az utolsó pontot, ahol ki tud szívni belőled egy kicsit, akkor nagyon is aktív agresszívvá válik. Fenyegetőzik barátokkal, médiával, rendőrségi köröztetéssel és bármikor hajlandó kellemetlenséget okozni neked vagy zsarolni.

Mindkét PA szülőm utolsó gyerek. Anyám mellőzött, gyakorlatilag arra tartották, hogy az idősebb testvére majd él, ő meg majd ápolja a szüleit - aztán ha meghalnak, csinál magával, amit akar. A maguk keresetlen módján meg is mondták neki. Ezért persze nekem kell kárpótolnom. Ő is megmondta nekem.

Apám késői, utolsó, akkora korkülönbséggel, hogy akár egyke is lehetne. A legkisebb királyfi, aki lehetett volna királylány is, ha az anyján múlik.

Én egyke vagyok. És ha az első, az utolsó vagy a közbeeső gyerekek közül bármlyik rám illik, hát az az első gyerek. Biztos akaratos is vagyok, de minden felelősséget is azonnal átvállalok. És abból volt sok odahaza.

8 éves voltam (tudom, mert új iskola) amikor egyik este sokatlan módon bejött az apán jó éjszakát kívánni. Én láttam a tévében, hogy meseolvasás, meg ilyenek, de nálunk nem dívott ez a szentimentális módi. Pragmatikus kérdés ez: mész aludni vagy csinálsz, amit akarsz. Szóval a fater bejött. (Felnőtt aggyal azt mondom, hogy biztosan bűntudata volt épp valamiért, de ez sosem derült ki és az eset nem ismétlődött meg.) Én - szokás szerint - bedőltem annak, hogy akkor nahát, mi itt barátok, legjobb barátok vagyunk és beszélgetni kezdtem. Kérdeztem tőle valamit, ami úgy kezdődött, hogy: "Apu, amikor gyerek voltam..."

Nem emlékszem a kérdésre, csak hogy mikor kimondtam, már nekem is feltűnt, hogy talán még mindig gyerek vagyok. De ettől függetlenül tényleg úgy gondoltam. Látszólag ő is, mert válaszolt.

Ha valaha egy percig is boldog tudtam lenni, az azért volt mert sikerült elfelejteni, hogy szüleim is vannak. Egy rövid időre sikerült elfelejtenem, hogy szoronganom kéne az apámmal történt sorozatos igazságtalanságok miatt és hogy anyám mindenben a rosszat látja.

Persze ezt senkivel nem etetem meg. Mindeki vagy szülő, vagy az akar lenni és teli szájjal osztja, hogy még az eljövendő jó szerencsém is a génjeimben van. Azaz tőlük kaptam.

Pedig ha apámról gondolkodok, pánikrohamom van az adósságai miatt. Ha meg anyámról, akkor azért, mert bármikor megjelenhet benyújtani a számlát.

Mert a saját életét adta (neki nem képviselt nagy értéket) értem, ugyebár. Pedig én nem bántam volna, ha akár a világ másik végén tölt éveket, ha ő attól boldog. (Általában nem bántam, ha egyedül vagyok otthon, mert olyan jó volt, hogy végre nem nyomaszt  senkinek a dühe.) Ha festő akart volna lenni, csendben viszem utána a vásznat. Ha attól boldogabb, levágom a fél karom.

De ő őrizgette a boldogtalanságát, mert annál nagyobb adóslevele nincs ellenem (és az apám ellen is). És homályosan célozgatott, hogy ő szeretett volna valami lenni.

Csak ilyen tanácsokat találok, és a vége mindegyiknek az, hogy a legjobb minél nagyobb távolságot tartani velük.

De a szülő az a két ember, akit nem te választasz.

Messziről kerülni őket tehát nem opció - lássuk, mi marad:

1. A PA hiszi és bármikor bizonyítja, hogy ő nem tehet semmiről. Ártatlan, jó ember. Önfeláldozó, csendben tűr és szenved. Az élethazugságát feszegetni veszélyes és felesleges. Három dolog történhet: (1) Meggyőz róla, hogy kegyetlen vagy. Te érzed magad rosszul (2) Végtelenül szomorú. Te érzed magad rosszul. (3) Megroppan és megbüntet - mondjuk egy jó kis öngyilkossági kísérlettel. Egy dolog nem fordulhat elő: hogy egyszer csak ráébred: "Tényleg! Hiszen én hülyén viselkedtem egész életemben!"
2. Egy PA sosem fakad ki. Ő mindig nyugodt, legfeljebb szomorú. Ha tehát vitába keveredsz vele és (természetesen) veszítesz, csak te fakadsz majd ki - és akkor bebizonyosodik, hogy tényleg te vagy az agresszor. És hogy tele vagy gyűlölettel. Akarsz róla beszélni? (Komolyan, a katolikus egyház viselkedik még így) Problémás gyerek vagy, de ők így is szeretnek.
3. Ne menj bele vitába. Nem győzhetsz.
4. Ha megkérdezed, mi baja, ő azt mondja, "semmi". Hagyd rá - majd szétrobban, hogy panaszkodjon. Csak egy apróság, amivel kifoghatod a szelet az egyik leggyakoribb eszközük vitorlájából. De legalább egy kicsit rávilágítasz, hogy felelős azért, amit mond.
5. A PA sosem kiabál. Egy PA gyereke felnőttként jobban retteg a kimondatlan sérelmektől, mint a nyílt kiabálástól - bár ő nem képes az utóbbira. Aki nyíltan megmondja, hogy mi baja, az már nem lehet gonosz. Aki megmondja, hogy neki kell az utolsó szelet pizza, az őszinte. Aki csak csúnyán néz, ha érte nyúlsz, az félelmetes.
6. Próbálj meg kívül maradni a logikájukon. Mondani könnyebb, mint csinálni. A racionális megteszi azt a szívességet, hogy meghallgatja a kérdést és arra próbál válaszolni. A PA soha. Süket arra, amit mondasz (hacsak valami jó kis sérelem nincs benne) és ő diktálja a következő beszédtémát. Ő irányítja a beszélgetést és mivel te átveszed az ő fogalmait, esélyed sincs.
7. Őt nem tudod megváltoztatni. Csak te változol minden egyes vitával. Ez szar, de egyszerűen ez van. A PA gyereke sosem adja fel a reményt, hogy ha egyszer sikerül valahogy elmagyarázni, hogy (például) keressen magának valami életcélt, vagy hobbit és jobban lesz. A felnőtt gyerek már nem hisz a mesékben.
8. Azt nézd, amit csinál, ne azt, amit mond. Gyakran hazudik. Mindenre van kifogása, története. Érzelmi és gyakorlati ügyekben is.
9. Próbálj neki hízelegni. Szereti a hízelgést, végülis minden az elfogadásról szól nála. Ha van gyomrod hozzá, ezzel valamennyire vissza-manipulálhatsz. Bár ezt is képes ellened fordítani. Te magad mondtad, hogy ő jó...
10. Ne kritizáld, felesleges! Úgyis lesz mindenre magyarázata. A viselkedése nem változik és bocsánatkérést is hiába vársz. Vagy ha bocsánatot is kér, az neked lesz rossz.
11. Ne próbáld elmagyarázni neki, hogy amit csinál, az mi. Tudja, nem is olyan mélyen.
12. Ha nem tudod megállni kiborulás nélkül, inkább ne találkozz vele.

Ha az apád és az anyád az, akkor meg inkább játszd el a saját halálodat, mert úgysem fog kiengedni a keze közül. Te vagy a jutalma az út végén. Mielőtt meghal, kiszívhatja az utolsó erődet is - addig kell neked hagynia valamit, mert te vagy a nyugdíj-alapja. Azért kapott téged, hogy rajtad hajtsa be mindenki más adósságát.

Ezek közül max az utolsó ér valamit. Ha ilyet látsz, amúgy is kerülöd, mert egy panaszláda, vagy egy érzelmi zsaroló. De a szüleidet nem tutod kerülni. Nyomoznak utánad, beállítanak hozzád, odateszik magukat eléd, hogy lásd (és minden ismerősöd is lássa), hogy mennyire szenvednek nélküled. De ők nem haragszanak...

És tudni akarnak rólad.

Élik a te életedet is - mert a sajátjukat gyűlülik.

Azt mondják, a PA autoriter szülők miatt lesz ilyen. Elnyomják, nem szeretik, szeretetre vágyik, de nem meri nyíltan kimondani, kérni vagy szembeszállni. Passzív-agresszív eszközökhöz fordul. Rossz jegyet hoz haza - de nem tehet róla, gyenge képességű. Bosszút áll azért, mert nem kap elég szeretetet.

A PA gyerekét miért nem sajnálja senki?

Csak azt nem értem, ha ez ennyire létező dolog, miért nem lehet rá hivatkozni? Miért nem fogadja el indokként a bíróság, mint a depressziót? Miért nem mondhatod a szomszédnak, hogy nem vagy te rossz, csak passzív-agresszív apád és anyád?

A PA eszköztára látszólag ártalmatlan: sóhajtozás, dícséret, vállhuzogatás, szemforgatás és mind közül a legnépszerűbb, a duzzogás, vagy a látványos szomorúság.

Ilyenekkel harcolni nem fair. Főleg egy gyerek ellen.

A PA az évek során tökélyre fejleszti az emocionális zsákutcába torkolló vitákat, a provokációt és a totális kontrollt a gyerek viselkedése fölött. Ezekkel az ártatlan eszközökkel a legbrutálisabb csndes agressziót hajtják végre. A gyerek választhat: belebetegszik, vagy elmenekül.

Esetleg beismeri, hogy rossz.

Egy gyerek nem akar rossz lenni. Meg akar felelni. De ha egy vitában minden ellenállás vagy ellenérv annak a jele, hogy ő, a gyerek rossz és hogy nem szereti az anyját, nem is érdekli, mi van az apjával, akkor kénytelen megfutamodni. Vagy visszavon mindent és magában sírdogál, vagy üvölt, hogy "jól van, b@szd meg, szar alak vagyok és nem szeretlek! Azért mondok ellent, mert nem szeretlek, ezt akartad?"

És már benn is vagy az életed végéig tartó csapdában. A kapálódzás csak ront a helyzeten. Olyan ez, mint a futóhomok.

Nem vernek véresre, nem is kiabál senki, te vagy az egyetlen, aki felemeli a szavát. Te vagy a rossz, hát nem látod?

A PA meg van győződve arról, hogy ő nem csak hogy segít, de a rá eső résznél sokkal többet segít (és hogy mások meg nem).

Profi mártírok és éheznek arra, hogy elfogadják őket.

Imádnak adni magukból egy darabot - de annak ára lesz.

Egyszer kérni fognak cserébe valamit. És az olyasmi lesz, amit amit nem akarsz majd adni. Akkor majd megtudod, milyen tartozásod van. Hogy amikor ő szó nélkül elkísért valahová (pedig nem hiányzott), voltaképpen halálos beteg volt (csak nem szólt, hogy ne érezd rosszul magad...) Úgyhogy hogy mered megtagadni tőle a százszor nagyobb szívességet.

Ad, amikor nem kéred és kér, amikor eszedbe sem jutna adni.

Borzasztóan fontos, hogy önzetlennek tűnjön. És a külvilág szemében mindig az is lesz.

Papíron, ő mindig mindent jól csinál.

Az élet igazságtalan, csupa szenvedés - tartja és tanítja a PA a gyerekének.

A PA alapelve pedig az, hogy a szenvedésért fizetség jár.

A PA szülő a gyerekéért szenved. Neki csak teher a gyerek, és ezt nem is rejti véka alá. Nem akart ő (még) gyereket, de a családja nyomás alatt tartotta. Szégyelled, hogy megszülettél (igen, tudod, hogy azért ő nagyon szeret), és igyekszel nem sok vizet zavarni. Általában nem sokat eszel és igyekszel eltűnni, ha a PA a házban mozog, mert mindig ideges. Amikor senki nem látja (csak te), a PA ugyanis ideges. Dührohamai vannak és mindenből elege van. 

A PA  gyereke az asztal alatt bújkál, míg az anyja elmegy mellette a folyosón, hogy ne terhelje a jelenlétével.

Nyilvánosan a PA egy mártír-apa/anya. Henceg veled, mutogat, mint egy versenykancát. Hirtelen megtudod, hogy mégis hallotta, mikor beszámoltál neki az ötös bizonyítványodról, csak színlelte az alvást. És persze a PA mindenkinek panaszkodik.

Rólad nem tud panaszkodni. Nem biztos, hogy ezzel tettél neki szívességet. Elképzelem, hogy egy bukdácsoló, problémás kamasszal jobb lett volna neki. Az egy mindenki által, szabad szemmel a Holdról is jól látható KERESZT az ő vállán. 

De így sem baj - ha termőre fordulsz, pénzt arathat.

PA bármikor kárt tesz magában, és mutogatja neked, hogy mennyire szenved érted. Te meg mindent elkövetsz, hogy hagyja abba, mert neked ettől nem lesz jobb.

Egy PA szülőnek mindent a gyereke fog visszafizetni.

És ha egyke vagy, annál rosszabb neked.

Bár nem látszik, a PA sokkal intelligensebb nálad. Ha butábbnak tetteti magát, annak megvan az oka. Leginkább az, hogy az is egy gyengeség - és a gyengeség egy kötelesség az erősebbre nézve. Különösen ha családtag vagy. Akkor a gyengét neked kell vinned a hátadon.

Szóval a PA nem buta.

Hiába érvelsz, hiába mutatsz rá külön-külön akármelyik hazugságára, azzal nem mész semmire. Legfeljebb azt éred el, hogy kifakad és megvádol, hogy nem szereted. Egy gyereknek ennél nagyobb vádat nem lehet a fejéhez vágni.

Élethazugságot nem illik leleplezni.

A PA megkötötte a saját alkuit, és most neked kell fizetni érte. Külön-külön egyik hazugság sem érdekes, de ha rámutatnál az egésznek a gyökerére, valószínűleg megölne érte.

A PA típus alapmondataként tartják számon. És persze az ellenkezőjét jelenti.

De egy egész életet le lehet így írni.

Egy PA gyereke is csak olyan, mint minden más gyerek: Szereti a szüleit és boldoggá akarja tenni őket. Különösen, mivel olyan sok-sok gondjuk van. Több, mint bármi másnak. Mert velük mindenki igazságtalan.

Az egész világ buta, csak a te szüleidnek van igaza. És velük szenvedsz és szorongsz, hogy vajon vége lesz-e valaha ennek a határtalan igazságtalanságnak.

Nem lesz.

De a gyerek mindent megpróbál. Reménykedve hordja haza a kitűnő bizonyítványt, de az anyja fel sem néz a kanapéról, ahol napi 20 órát alszik. De nem tehet róla, mert depressziós. Mert nem sikerült az élete.

A PA gyereke tudja ezt és jóvá akarja tenni.

A PA gyereke már ovis korában megesküszik az anyjának, hogy gazdaggá és boldoggá teszi majd, amint nagy lesz.

Persze a gyereknek nem magától jut eszébe ilyesmi. Ő azt mondja, amit az anyja hallani szeretne.

Mondják, hogy a gyerek leveszi a szülei minden igényét. A beteges gyerek gyakran csak az anyja gondoskodási kényszerének áldozata. Ő csak "megteszi", amit szavak nélkül elvárnak tőle.

A PA gyereke mindent jóvá akar tenni. Hatalmas szíve van és inkább meghalna, minthogy egy perccel tovább hagyja szenvedni az anyukáját. A varázslatos nagykorúság napja közeleg és akkor majd minden más lesz. Addig is szülő helyett szülő leszel. Minden kérdésben felelősséget vállalsz. Tőled kérdezik, mit tegyenek a munkahelyen. Hogy legyen-e testvéred.

Harminc fölött rájössz, hogy bármi, amit te teszel nem teheti boldoggá az anyádat, sem az apádat. Meg hogy másoknak is nehéz volt az élete, nem csak nekik (sőt, gyakran nehezebb). Hogy az élettől való szenvedés mértéke a konstans és az életkörülményektől teljesen független.

Szerintem a depressziót s PA-nek találták ki. Mindent rá lehet fogni.

De te már nem is lehetsz depressziós mellette.

A PA be van zárva a saját agyába. Azért mond annyiszor önzőnek, mert:

A) érzi, hogy attól félsz a legjobban

B) mert tényleg igazságtalannak érzi, ha nincs minden úgy, ahogy ő akarja.

A PA első számú célja, hogy panaszkodhasson.

Ő semmiről nem tehet, mindenben ártatlan, nem is érti, min akadnak ki a hozzá közel állók.

Ezerszer idézett mondat. A buliban a sarokban egyedül duzzog valaki. Te megkérded:

"Mi a baj?"

"Á, semmi, ne is törődj vele."

Mikor mindenki elkezdi rosszul érezni magát (mert hiszen miféle ember az, aki bulizik, mikor valaki depressziós?) elérte a célját. Figyelmet is kap - és rendszerint van valaki, aki részletekbe menőem meghallgatja, és megpróbál tanácsot adni.

Ezzel besétált a csapdába. Van, aki egy életre.

A PA személyen ugyanis nem lehet segíteni, mert nem akarja, hogy megoldódjon a helyzet. Sokkal jobb sorolni, hogy mi miért nem jó - és persze mindenről más tehet.

Duzzogó lányokat vigasztaló fiúk gyakran sétálnak be ebbe a csapdába. Egy PA személyben fel fog tűnni az érzelmi mélység, és van, akinek ez szimpatikus. Csakhogy ez nem mélység, hanem egy feneketlen örvény, amelynek a célja, hogy kiszívja az áldozata életerejét.

A PA köznapi neve ezért energiavámpír, bár kétségtelenül nem tökéletesen fedi egymást a kettő.

A múlt tehet róla

A PA-nak a múltja tehet mindenről, a gyerekkora rémes és ezt mindenkinek meg kell érteni.

A PA soha nem él elég sokáig azon, hogy túllépjen a múlt hibáztatásán.

A PA személyiség nagyon gyorsan felismerhető, ha az ember már találkozott eggyel.

Ki nem érzett még olyat, hogy hirtelen kiszalad belőle minden erő, megsemmisül, leereszt és elhagyja minden ereje. És mindezt egy PA annyit ér el, hogy emlékezteti valamire.

Egy PA úgy kezeli a legártatlanabb információt is, mint egy támadó kézigránátot.

Anyám két-három alkalommal elérte, hogy "legyünk barátnők". Igaz, életem első 20 évében ilyesmiről szó sem volt, inkább kerültük egymást és még véletlenül sem voltunk bensőséges viszonyban, de azt hiszem, a naivitásom teszi: Mindegyik alkalommal bevettem, hogy "Nahát, tényleg. Ilyet a tévében is láttam. Biztos ez az."

És kaptam az alkalmon, hogy akkor beszélgessünk.

Ez abból állt, hogy beszéltetett pár percig, majd visszadobott valamit, amit én mondtam, de úgy csomagolva, hogy valami rettenetesnek érezzem magam. Önzőnek, legtöbbször.

Ilyenkor levegőt sem kapsz és megfogadod, hogy soha többé.

Persze, nem tudod betartani, mert ha éppen információt akar, számtalan módszert ismer.

De az információ nem ártatlan dolog. Hatalom afölött, akiről szól. Nem csak akkor, ha terhelő. A puszta tény, hogy tudja, hatalmat ad neki.

És nem csak azonnal tudja visszadobni.

Egy PA többnyire vár a legközelebbi vitáig. Olykor évekig is tartogat egy kézigránátot, hogy akkor olvassa rád, amikor a legjobban fáj.

Nálam az volt az utolsó kísérlet az anya-lánya barátságra, amikor egy ilyen estén elmondtam, hogy egy apámnál idősebb tanárom rámmozdult.

Mire ő elgondolkodott és megkérdezte: "És gazdag?"

Ez a blog elsősorban magamnak szól.

Hogy megértsem, miért veszítek el minden vitát a szüleimmel és hogy miért érzem, hogy nem ártatlan az, amikor látszólag csak érdeklődnek.

Állítólag a racionális embernek a legnehezebb egy passzív-agresszív egyeddel. Akkor ez nekem maga a pokol.

Ez a blog nem szerkesztett, nincsenek előre kitalált témák és sorozatok. De amit találok, azt megosztom veletek. És megpróbálok emlékezni rá, amikor legközelebb vitára adom a fejemet.