Mindkét PA szülőm utolsó gyerek. Anyám mellőzött, gyakorlatilag arra tartották, hogy az idősebb testvére majd él, ő meg majd ápolja a szüleit - aztán ha meghalnak, csinál magával, amit akar. A maguk keresetlen módján meg is mondták neki. Ezért persze nekem kell kárpótolnom. Ő is megmondta nekem.
Apám késői, utolsó, akkora korkülönbséggel, hogy akár egyke is lehetne. A legkisebb királyfi, aki lehetett volna királylány is, ha az anyján múlik.
Én egyke vagyok. És ha az első, az utolsó vagy a közbeeső gyerekek közül bármlyik rám illik, hát az az első gyerek. Biztos akaratos is vagyok, de minden felelősséget is azonnal átvállalok. És abból volt sok odahaza.
8 éves voltam (tudom, mert új iskola) amikor egyik este sokatlan módon bejött az apán jó éjszakát kívánni. Én láttam a tévében, hogy meseolvasás, meg ilyenek, de nálunk nem dívott ez a szentimentális módi. Pragmatikus kérdés ez: mész aludni vagy csinálsz, amit akarsz. Szóval a fater bejött. (Felnőtt aggyal azt mondom, hogy biztosan bűntudata volt épp valamiért, de ez sosem derült ki és az eset nem ismétlődött meg.) Én - szokás szerint - bedőltem annak, hogy akkor nahát, mi itt barátok, legjobb barátok vagyunk és beszélgetni kezdtem. Kérdeztem tőle valamit, ami úgy kezdődött, hogy: "Apu, amikor gyerek voltam..."
Nem emlékszem a kérdésre, csak hogy mikor kimondtam, már nekem is feltűnt, hogy talán még mindig gyerek vagyok. De ettől függetlenül tényleg úgy gondoltam. Látszólag ő is, mert válaszolt.
