Egy házasságot egyben tartani, amikor a felek gyűlölik egymást - bűn a gyerek ellen.
Tudom, hogy nagyanyáink szinte már kegyetlen társadalmi bölcsessége, hogy a házasság a gyerekért van napjainkban is él és virul, de ez egyszerűen kegyetlen ebben a formában. Ha a házasság eleve nem szerelemről szólt, akár még igaz is lehet. De ahol vannak benne érzelmek is, ott lehet benne gyűlölet.
Ha az elvált szülők gyereke csak azért vinnyog, mert elváltak, az csak hallotta valakitől, hogy neki most rossz. Az igazi baj akkor van, ha emiatt valamelyik szülőjét nem látja, vagy ha a szülők tovább fúrják egymást válás után is.
Na most képzeld el, hogy fúrják egymást - de nem válnak el. Mindkettőnek te vagy a személyes szövetségese egy hidegháborúban és kérhetetlen logikával elemzik neked a másik megbocsáthatatlan hibáit.
Te mindig mindkettőnek igazat adsz és sajnálod. Lánygyermekként apádat kicsit jobban sajnálod.
Anyám egyértelműen beteg, legalábbis depressziós már 50 éve, apám viszont az Áldozat. A mártír anyám oltárán. Bár mindig drukkoltam, hogy váljanak el, 8-9 évesen még emlékszem, hogy sírva könyörögtem nekik, sosem váltak. Rám hivatkozva. Bele a pofámba. Sőt, most azt állítja, hogy én beszéltem le róla.
Nekem tökéletes lett volna, ha legalább nem találkoznak és egyenként kell kezelni őket. Bár mindig árulás volt az egyik ellen, ha a másikat hallgattam és nem védtem meg, de inkább leszek én "áruló" (rossz érzés), minthogy elkeserítsem őket azzal, hogy ellentmondok (még rosszabb, plusz még utálnak is).
Most fizetnem kell azért is, mert együtt maradtak. Énértem.
Pedig nekik elévülhetetlen szerepük van egymás életében. Ez nélkülem is így van.
Anyámnak apám a terhe, aki sosem lett olyan gazdag, mint a Hufnágel Pisti, aki most vízvezetékszerelő, és talán egyszer még látta is anyámat messziről (nem vagyok meggyőződve a romantikus vénájáról, az egy élvezet-forrás és az élvezeteket anyám elutasítja). Anámy már kiskoromban megígértette velem, hogy gazdaggá teszem. Én meg megígértem, attól mindig kicsit boldogabb lett.)
Apám mindenfelé eladósodik. Nem iszik vagy kártyázik, egyszerűen nem tud nemet mondani és több kezességet vállalt el, mint ahány iwiw-barátja van. Egy-kettő derült ki az évek során, nem csoda, hogy anyám állandóan ki volt borulva. A környéken apám keresett messze a legtöbbet (legálisan), így ideális áldozat volt minden félig ismeretlen pióca számára. Nem tudot nemet mondani. Amit a banki ügyintéző nem nyalt be (most nincs pénzem, de jövő hónaptól isten bizony fogom tudni fizetni a törlesztőt) azt apámnak kellett elrebegni. Neki valahol hízelgett, hogy végre ő a nagyfiú - meg hát félt, hogy ha nemet mond, nem fogják szeretni. Mindig mindenkit fuvarozott A-ból B-be, segített költözni, kerti munkákban, ügyintézésben, mindenkitől vett életbiztosítást, aki betévedt és egy kurva aloe vera ügynököt vagy amway-árust nem bírt ürs kézzel elküldeni. Még valaki azt hinné, hogy nem futja rá. Meg hát szegénynek nincs munkája, ügynökként rossz lehet neki.
Érdekes, ha valaki tényleg megengedheti, az pirulás nélkül mond nemet. Aki nem, az szégyelli és inkább vesz. "Majd csak valahogy kinyögjük" - szokta mondani, amikor az ügynök végre lelép egy egész estés nonszensz után.
Egyszer azt mondta, hogy ha lenne pénze, olyan szép új bogárhátút venne nekem. Egészen el voltam mosva, hogy ő ENNYIRE szeret. És vigasztaltam, amiért nem tud venni semmit.
Nekem már nem volt szívem beállni a sorba, amikor a szívességeket osztogatta. Minden irányból húzták (vagy ha nem, akkor úgy tett) és én voltam az egyetlen, aki szerette volna kímélni. Mert ő az a típus, aki szinte szemmel láthatóan görnyed és öregszik a terhei alatt. Amiről most már tudom, hogy van másoknak is.
Ez akkoriban nem akadályozott meg abban, hogy szinte a pánik határáig, szívdobogásig szorongjam magam érte. Ha szembe jött volna valamelyik kihasználója, biztos nekitámadtam volna - és valószínűleg csak kiderült volna, hogy nem is úgy van minden, ahogy apám otthon előadta.
16 évesen dolgozni kezdtem, mert már kajapénzt is féltem tőle kérni reggelenként. Adott volna, csak a szívem szakadt meg, mennyire nem volt neki sem.
18 évesen egyetemre mentem és végig dolgoztam mellette. Ha maradt, szívesen odaadtam. Minden csepp diákhitelt felvettem és dolgoztam is úgy 30-32 különböző munkát az 5 év alatt. Pénzt nem kértem, csak hogy ne terheljem még jobban.
Én nem vagyok olyan, aki egy mártírtól még kér. Nem is csoda, hiszen engem arra neveltek, hogy a mártírnak mindig adjak. Mint ők...
De adni sem szeretnék egy olyan embernek, akinek úgyis csak kiéneklik a szájából. Persze, van közte saját adósság is, biztos. És a szívem szakad meg. De én sem keresek olyan rettenetesen sokat (most épp semennyit), hogy egy lyukas hordóba szórhatnám bele.
Anyám is belebetegedett.
Én meg nem vettem észre, hogy a jó rendőr (az apám) valójában elég sokat hazudik. Nem kétlem, hogy el is hiszi egy részét. Meg hogy az egésznek valami egészen mély és zavaros "szeretet" van a mélyén. (Csak szerintem a szeretet nem a másik kihasználásáról szól, sem érzelmileg, sem anyagilag. Kizárja azt.)
Ha felelősségre vonom, hogy hová lett megint a pénz, szórja a hamut a fejére és hazudozik, hogy valahogy a körülmények, az emberek rosszindulata és az ő naivitása és jóakarata így együtt már megint áldozatul ejtették. Igen, elismeri, hogy bűnös, de nem tehet róla.
Kezdek arra hajlani, hogy a butaság és a naivitás sem ártatlan dolog. Valaki másnak valahogy mindig fizetni kell érte.
Arról meg, hogy mit keres a házasságban, mikor egyszer már gyakorlatilag összeköltözött valaki mással, arról magának is hazudik. Ezzel nem is illik zavarni. Ez az élethazugsága. Ha elveszed tőle, öngyilkos lesz. Megsemmisül. (Vagy beismeri, hogy 50 év elszállt, de sebaj, a maradék majd jobb lesz.)
Szóval a jó rendőrnek is kell a rossz rendőr. Mindent rá lehet fogni. És én meg fizetek.
