Ha valaha egy percig is boldog tudtam lenni, az azért volt mert sikerült elfelejteni, hogy szüleim is vannak. Egy rövid időre sikerült elfelejtenem, hogy szoronganom kéne az apámmal történt sorozatos igazságtalanságok miatt és hogy anyám mindenben a rosszat látja.
Persze ezt senkivel nem etetem meg. Mindeki vagy szülő, vagy az akar lenni és teli szájjal osztja, hogy még az eljövendő jó szerencsém is a génjeimben van. Azaz tőlük kaptam.
Pedig ha apámról gondolkodok, pánikrohamom van az adósságai miatt. Ha meg anyámról, akkor azért, mert bármikor megjelenhet benyújtani a számlát.
Mert a saját életét adta (neki nem képviselt nagy értéket) értem, ugyebár. Pedig én nem bántam volna, ha akár a világ másik végén tölt éveket, ha ő attól boldog. (Általában nem bántam, ha egyedül vagyok otthon, mert olyan jó volt, hogy végre nem nyomaszt senkinek a dühe.) Ha festő akart volna lenni, csendben viszem utána a vásznat. Ha attól boldogabb, levágom a fél karom.
De ő őrizgette a boldogtalanságát, mert annál nagyobb adóslevele nincs ellenem (és az apám ellen is). És homályosan célozgatott, hogy ő szeretett volna valami lenni.
